2015. november 25., szerda

Az Idő ajándéka

Egyszer volt, hol nem volt, még a... na, jó, az Óperenciás tenger azért mérföldekkel odébb nyaldosta a homokfövenyeket, de mégis valahol a régvolt messzeségben élt egyszer egy királylány.

Ez a királylány egy csodálatos légvárban lakott. Képzelete teremtette-festette színesre, csillogóra a környezetet. A palota parkjában dzsungelszerű növényzet burjánzott, a fák magnóliavirágoktól illatoztak, s egzotikus gyümölcsöktől roskadoztak az ágak.
A szeszélyesen futó patakocskákon kisebb-nagyobb fahidak íveltek át, a bokrok között őzek, pávák sétálgattak, kerti törpék idétlenkedtek és olykor még rózsaszín egyszarvúk is legelésztek.
A kastély minden szobája puha volt és hívogató, kényelmes fotelekkel, plazmatévékkel és jakuzzikkal felszerelve. Az asztalokra az étkezés alkalmával finomabbnál finomabb, válogatott falatok kerültek, messzi földön híres szakácsok készítették a pecsenyéket, képzőművészi tehetséggel megáldott cukrászok cifrázták az édességeket.

A királylány egy ideig békésen elvolt ebben a cukormázas álomvilágban, de ahogy betöltötte a bűvös tizenötödik életévét, más élmények, más izgalmak után vágyakozott.
Épp egy mandarinfa alatt ücsörgött bánatosan, unalmában a kavicsokat rugdosta méretre készült, lábára varrott Jimmy Choo szandáljában, mikor felbukkant előtte az Idő.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy azt a lány képzelte - és valljuk be, nem is nagyon képzelgett róla, elég volt neki az álomszép világát folyamatosan álmodni, abba pedig ilyen rémisztő dolgok, mint Halál, Elmúlás, Tévedés, Hiba, Idő nem kaptak helyet.

Az Idő állandóan változtatta alakját, hol elragadtatott másodpercekként, hol pedig csigalassan vánszorgó évekként mutatkozott előtte. Érdekes volt, hogy bár külsőségeiben folyamatosan átalakult, az arca mozdulatlannak és érzelemmentesnek tetszett. Valahogy szép volt, sugárzó és... igen, időtlen. Letelepedett a lány mellé a padra, de nem szólt. Csak kíváncsian méregették egymást, mindent tudó pillantásában a lány önmagát vélte felfedezni. Elmosolyodott. Az Idő biccentett viszonzásképpen, majd egy ütött-kopott fadobozt nyújtott át a királylánynak, s semmivé (mindenné?) foszlott.

A királylány felnyitotta az ajándék fedelét: mesés színekben pompázó, csillogóra csiszolt, ördögi ügyességgel vésett kristályok ragyogtak benne.
Nem érintette meg őket, csak a nap sugarai felé fordította a dobozt, és nézte, hogyan játszadozik a fény a színekkel, hogyan simít végig rajtuk, és figyelte, ahogy a kövek feleltek a nap érintésére. Fogalma sem volt, mi ez az ajándék, de mivel a királylányt is női anyagból gyúrták, örült minden fényes, márkás vagy drágának tűnő cuccnak.
Egyedül a dobozzal nem tudott megbékélni, nem értette, hogy kerülhetnek ilyen üde szépségek egy ilyen öreg csúfság fogságába, de hiába keresett bársonnyal bélelt, selyemmel bevont, arannyal átszőtt tartókat a kincseinek, valahogy egyikbe sem illettek igazán, és végül mindig a fadobozban kötöttek ki.

Egyszer csak, egy hómentes decemberi délutánon egy királyfi tévedt a birodalomba. Mikor az őrök feltartóztatták, váltig állította, hogy véletlenül keveredett a kertbe, mert meghibásodott a lova GPS-e, ám a királylány remélte, hogy valamilyen úton-módon mégiscsak ő vonzotta be ezt a magas, jó képű idegent. Bár az elektromos eszközök mágikus rontásához semmit sem konyított, de lelke legmélyén érezte, hogy holmi félreértésnél komolyabb dolgok vannak készülőben... A fiatalember egy távoli birodalom szultánja volt, de abban az időben, egy kis mellékes reményében igricként is tevékenykedett.
A fiatalok, a Nagy Sorsforgatókönyv betűit szóról szóra követve egymásba szerettek. Majdnem holtomig tartó dínom-dánom kerekedett belőle, mígnem egy végzetes napon...

...a királyfi elkunyerált egy drágakövet az Idő ajándékai közül.
A királylány az ifjonti heves szerelem nevű halálos vírus által megfertőzve, kinyitotta a doboz fedelét, és az ifjúra bízta a választást. Az nagyítólencse alá tartotta a köveket, sőt még egy királyi értékbecsüst is hívatott. Végül a legnagyobb, legszebb vörös kővel, egy burmai nága-rubinnal a markában távozott. Örökre.

A királylány sírt-rítt, búslakodott, de bánata csak a következő herceg felbukkanásáig tartott. Vele is romantikus lányregénybe illően indult minden, a királylány kivirult, giccses naplemente-háttér és Hollywood felírat elé képzelte magát az ifjú oldalán. A kijózanodás jóval rövidebb ideig tartott, a fiatalember kevésbé volt válogatós, ő az első, keze ügyébe akadó fekete gyémánttal lépett le a porondról.

Messze földről, távoli birodalmakból újabb kérők érkeztek, ám minden lángolásnak fájdalmas búcsú, és egy-egy újabb hiányzó kristály lett a vége. Fogyatkozott a doboz tartalma, a felhőkék akvamarin, a lángsárga topáz, a júniusi-rét-zöld smaragd mellett az apróbb kövek is el-eltünedeztek.
Ekkor egy újabb lovag bukkant fel, magát varázslónak mondta. El is bűvölte a királylányt alaposan. Ő végül nem sokat teketóriázott, erszényébe rázta a doboz alján marad drágaköveket, majd angolosan távozott, pedig született skót-felföldi volt.

Na, most esett le igazán a tantusz (ami mint tudjuk, egy pihekönnyű pénzféle) a királylánynál. Elpazarolta az Idő ajándékait...
A királylány érett barack-rózsaszín szobája közepén ücsörgött a földön (nem törődött a kiszakadt Calzedonia harisnyájával sem), és a drágakövek hűlt helyét bámulta.
Tudta, hogy ezeket a kincseket már sosem szerezheti vissza. Kétségbeesésében amolyan királylányosan hüppögött (nehogy elmázolja tökéletesre sikeredett MAC sminkjét), mikor udvariasan kopogtattak az ajtón. Az inasa látogatót jelentett, és átnyújtott egy mindenféle díszítést mellőző fekete-fehér névjegykártyát.
Idő közben is változatlan Idő tért vissza hozzá. Elmagyarázta a lánynak, hogy kár siratni az elmúlt időt - hiszen ő mindig jelen van. Inkább arra biztatta, hogy mozduljon ki végre komfortos, ám unalmas palotájából és fedezze fel a kinti, sokkal izgalmasabb, realisztikusabb és élettel telibb világot. "Fogd a dobozt, és töltsd meg a saját kincseiddel."

Végül még egy igazán hasznos tanáccsal is ellátta a kényelmes farmerbe, túracipőbe és hátizsákba bújt, indulásra kész, lelkes királylányt: "Legközelebb olyan királyfit keress, aki legalább annyira szeret téged, mint magamagát. Akkor nincs szüksége a drágaköveidre. Vagy tudod mit, egy ördöghajszállal még annál is jobban szeressen. Mert ezek az igazi értékek!" 

köszönettel mese-múzsámnak, Podonyi Hédinek

2015. november 17., kedd

Egy táncos naplója: Harmadik

Fedezzük fel Drezdát!



1955. április 28. délután fél 5

fotó: wikimedia
Befutunk Drezdába.

Hegyek között elterülő szép, nagy város, de a legelső benyomás: rengeteg a rom. Látszik, hogy ez a város borzalmasan sokat szenvedett a háború alatt. A pályaudvar és a körülötte fekvő gyárak omladoznak.
A másik észrevétel, hogy kevés az ember. Du. ¼-½ 5, csúcsforgalmi idő nálunk Pesten: itt, dacára a kellemes tavaszi időnek, alig van valaki az utakon.

Megérkezésünk után azonnal indulunk ismerkedni a várossal. No, most lesz aztán szükség a német tudományra! Már a legelső trafiknál eszünkbe jut, hogy álljon meg a mentet: lapokat haza!
Mire közös erővel kinyögjük, hogy képeslapokat kérünk, rá bélyeget, megkérdezzük, hogy mennyit szöveget írhatunk a lapra, majdcsak kifáradunk. Nem csak mi, az eladók is.
De mulatságnak is beillik, mikor egy üzletbe hatan-nyolcan betódulunk, és mindenki magyaráz kézzel-lábbal, magyaros temperamentummal, vagyis lehetőleg jó hangosan.

Jót szórakozunk a fodrászüzletben is, ahol igen keservesen próbáljuk megmagyarázni, hogy a hajunkat szeretnénk rendbe hozatni. Az árat alig tudják megmondani az alkalmazottak, csak bámulnak ránk, mintha sose csináltak volna még ilyet.
Itt egyébként minden nőnek rövid haja van. Na, ja! A praktikus németek nem pazarolnak sok időt a fésülködésre.

Emeletes házak vannak.
A kapuknál annyi csengő, ahány lakás. Nekem ez nagyon tetszik. Nem mondom, viszket is az ujjam, szeretném kipróbálni a csengőket, mint a rossz gyerek. De hát hess félre, csúnya gondolat!

Az itteni villamosok egész világosak, vajszínűek, nem tetszenek nekem. Zsúfoltság nincs. Szép kényelmesen közlekednek. Menet közben a vezető felé nyíló ajtót nem szabad kinyitni. Nem tudta ezt szegény Mari, aki kint maradt a peronon, és onnan szólt be nekünk.
A vezető rögtön kiabálni kezdett. Persze Maritól nyugodtan ordíthatott, hiszen ő egy mukkot sem ért németül. De végül a mutogatásból rájött, mit is akarnak tőle: hogy tegye be gyorsan az ajtót.
Ezen az ajtón van egy kis ablakocska, és a kalauznők azon keresztül kezelik a jegyeket. Egy vonal 20 pfennig vagyis 1 forintnak megfelelő összeg. Nem olcsó.

Semmi rohangálás nem tapasztalható. Itt mindenki ráér. Emberek, akik hallják, hogy magyarul beszélünk, odajönnek hozzánk, érdeklődnek. Mi is irántuk.
Én egész szép, tiszta kiejtéssel beszélek, de az itteni németek sajnos nem. Elharapdálják a szavak végét és így nagyon nehéz megérteni őket.


Elsétálunk a városi vurstliba.
Hát olyan lármát még a betyár életbe nem hallottam, mint ott. Egymás hegyén-hátán van minden.
Mivel itt nagyon kevés az állami vállalkozás, majd' mindenki maszek, ezért a cégtulajdonosok hangszóróval a szájuk előtt igyekszenek túlordítani a szomszédjukat, hogy magukhoz csalogassák az érdeklődőket.

Itt is van óriáskerék, különféle ringlispílek, árusító bódék. Sőt, még egy kis maszek cirkusz is akad, először annak a műsorát szeretnénk megnézni.
Hát ez elképesztő! Ha két ember összeállna valahol, fogna két macskát meg egy pár lovat, tudná ugyanazt produkálni, mint ez a csodabogár cirkuszos!

Tovább megyünk. A vidámpark középen van egy tánctér, ami nem más, mint egy elkerített betonos platz. A zene lemezről szól, körben pedig a nézelődők sorakoznak.
Ha megszólal a zene, odaperdül egy nőszemély a bejárathoz és szedni kezdi a 10 pf-es belépőket.
Érdekesen zajlik mindez: egy lány odamegy az általa kiszemelt fiúhoz és tapssal táncba hívja, sőt, be is fizeti őt.
Egyik alkalommal a K. Szabó előtt is megállt egy lány, és a bizonyos három tapsolással táncolni invitálta. Még a 10 pfenniget is a kezébe nyomta.
Erre K. Szabó gyorsan odaadta a pénzt Bandinak, így a lány őt cipelte magával. Szegény Bandi, épp azon morfondírozott, hogy felkéri Juditot, mikor a német lány elhappolta.

A táncot órákig tudnám csodálni, ha nem dideregnék. Rengeteg a lány, vegyes páros alig akad.
De akár lányok, akár fiúk „táncolnak”, mondhatnám bátran lötyögnek, hol ritmusban, hol nem, és néznek ketten kétfelé. A világon semmi kapcsolat nincs közöttük. Unott az arcuk és jampiznak, borzalmasan jampiznak. Dobálják ki egymást még a lányos párok is.

Mindezek után – félig megsüketülve – megyünk felvenni a mi diéta pénzünket: 20 márkát.
Itt lesz a mi cirkuszunk is ezen a Fučíkplatz-on.
Gondolom, bele fogok hülyülni a lármába. Az a remény táplál, hogy a csoda cirkuszos ember mielőbb be fog zárni, ha a mi klassz cirkuszunk megkezdi a műsort, és ő is beül megnézni minket.

2015. november 13., péntek

Az elmúlás ízei

Enni kell.
Akkor is, ha az ember ott áll döbbenten és összezavarodva a felfoghatatlan előcsarnokában.
Elment, nincs többé...
S ez az érzés olyan sajgó, olyan fájó és megemészthetetlen, hogy a gyomornak valami igazán tápláló kell. Ami segít megemészteni. Ami biztonságot és ismerőst nyújt ebben a hirtelen felkavarodott világban.

Az étel lelassulás. Visszavisz bennünket oda, ahol először megtapasztaltuk, hogy anya ölelő karjába bújva, táplálékot adó mellébe kapaszkodva minden gond megszűnik. Egy szempillantás alatt eltűnik a sírás, a hideg, a magány és a kétségbeesés.

A gyorséttermek idejét éljük, átvitt értelemben is. Futva próbálunk enni, kapkodva igyekszünk feldolgozni a fájdalmakat, a tapasztalatokat.
El is feledkeztünk róla, hogy a közös étkezésekben varázserő rejlik. Nem csak a forró levest osztjuk szét nagy merőkanállal a családtagok tányérjába, hanem a szeretetet, a törődést, az összetartozás és a megosztás eszmeiségét is.

A halotti torok ennek az érának megfelelően szintén leredukálódtak. Gyors kávé, hirtelen elfogyasztott szendvicsek, és mindenki igyekszik azonnal visszarázódni a hétköznapokba.
Az elengedés ceremóniája pedig sokszor csak egy üres rítus: egy idegen pap, pár idegen mondat egy számára teljesen idegenről.

Egyetlen temetésre sem emlékszem.
Az eszemmel tudom, hogy melyik volt télen, melyik augusztusban, de a szívem nem őrizte meg a hangulatokat. A lelkemben nincsenek képek. Nem fúj a szél, nem szállingózik a hó, nem érzem az eső illatát sem.
De tudom, mit ettem. Az ízekből tudom, hogy könnyebbült meg bennem az a fojtogató érzés, hogy oldódott minden lenyelt falattal a gombóccá gyűlt sírás a torkomban.

Ott voltak azok, akik szerették, utoljára, vele együtt osztották meg a földi lét érzéki örömeit. Beszélgettünk is róla, minden harapásnyi étellel őt idéztük oda.
Az életnek ez a kézzel fogható, már-már banális valósága, amit egy jóízű ebéd magába rejt, segített elfogadni a halált.

Azóta is szeretem ezeket a telt, reális ízeket. A vörösboros marhapörköltet. A töltött káposztát. És igen, a hortobágyi húsos palacsintát.

Szinte ez az egyetlen emlék, ami megmaradt nagyapám után, hiszen már olyan régen elbúcsúzott. Huszonöt év mindent a homályba von, mégis, mikor ezt az ételt eszem, látom magam előtt a szürke öltönyeiben, nyakkendőben-kalapban, fényesre suvickolt lakkcipőben, igazi úriembernek öltözve. Cigarettázik is és kezében mindig ott vannak ilyenkor az elmaradhatatlan reklámszatyrok...

 

Hortobágyi húsos palacsinta


Két csirkecombból pörköltet készítünk.
Ehhez előbb leszedjük a bőrt és különválasztjuk az alsó és a felső combot. A húst egy kevés olívaolajon körbepirítjuk.

Egy másik edényben megdinsztelünk két, apróra vágott, közepes fej hagymát és két paprikát. Megsózzuk. Kevés vizet adunk hozzá és elpároljuk a levét. Ezt kétszer megismételjük, így keletkezik az a selymes, dús szaft.

Pirospaprikát szórunk bele, elkeverjük, majd beletesszük az előkészített combokat. Ha kell, még egy kis sót adunk hozzá, és borssal, őrölt köménnyel, majoránnával és egy leheletnyi chilivel ízesítjük. Hozzáadunk még két meghámozott, felkockázott paradicsomot is, és fedő alatt, lassú tűzön készre főzzük. A szükséges még vizet adagolni hozzá, csak kis részletekben, folyamatosan elfőzve adjuk hozzá.

Két tojásból, lisztből, tejből, sóból, kevés olaj és víz hozzáadásával sós palacsintatésztát keverünk, majd kisütjük. Nyolc darabot kapunk.

A kész pörköltből kivesszük a húst, lefejtjük a csontokról és feldaraboljuk. Kevés szafttal együtt ledaráljuk. Ezzel a húspéppel megtöltjük a palacsintákat, amiket egy kiolajozott tűzálló tálba szépen elrendezünk.

A maradék pörköltszaftot tejföllel egy botmixer segítségével krémes állagúra keverjük, majd a palacsintákra öntjük.

Előmelegített sütőben összesütjük-összemelegítjük a palacsintákat.


2015. november 8., vasárnap

Egy táncos naplója: Második

Indulás


1955. április 26. 13 óra 30 perc

A vonat mozog már, mindenki a vagon elején állva integet. Valaki utánunk kiabál:
- Lányok vigyázzatok, nehogy többen gyertek vissza!
Bemegyünk a kocsiba. A hangulat igen keserves, könnyek gyűlnek a szemekbe.
- Gyerekek! Hat hónap! - ez a refrén.
Mielőtt mindenki elkeseredne, az erősebbek másra terelik a beszélgetést.

A táj gyönyörű.
Kiülünk a kocsi elé és gyönyörködünk. A Duna mellett visz az utunk. Előbb a visegrádi várat csodáljuk, majd a Dunának egyik hatalmassá szélesült kanyarulatát. Szántóföldek mellett húzunk el, mindenkinek integetünk, visszaintenek. A nap ereje fogy, de a mi érdeklődésünk nem.

Egy-két óra múlva Szobon vagyunk. A vámhivatal dolgozói átnézik a kocsikat, egyeztetik a személyazonosságot. Sötétedik, mire továbbindulunk. Ahogy az állomást elhagyjuk, hétszáz méterre van a határ. Jól beburkolózva megint kiszállingózunk a kocsiból, hogy búcsút intsünk szülőföldünktől.
Megvacsorázunk, teázunk, pazar, gyertyafényes világítás mellett, és lefekszünk.

Aludni próbálunk, de ahogy a sebességet veszi a masiniszta, eléggé ráz a kocsi, kirázza a szemünkből is az álmot.
Így hát Jutka szavalni kezd, aztán történelem és földrajz órát rendezünk. Az irodalomvizsga még csak hagyján, de a két utóbbiból nem a legfényesebb eredmények születnek.
Lassan csak ellep bennünket az álom, de az éjszakai pihenésünk nem a legnyugalmasabb. Átlag minden negyed órában leesik valami, hatalmas csörömpöléssel. Mindenki felriad, gyertyagyújtás.

Hajnalban ébredek. Pozsonyt sajnos az éj folyamán hagytuk el, nem láttam belőle semmit.
Kedves kis cseh faluk mellett haladunk. Roppant helyes kis házacskák, lehetőleg keskenyek és emeletesek kerülnek szemem elé. A szőlőkben kis apró faházacskák, olyanok, mint otthon, falun a vécék, csak valamivel nagyobbacskák.
Lassan a társaság is ébredezik, rendbe hozzuk magunkat. Az első takarítást én vállalom.

A táj ismét csodás. Rengeteg hegy, apró, sebes patakocskák csörgedeznek, miniatűr vízesésekkel. De egyik alagút a másikat éri, s mi minden alagútból hatalmas csörtetéssel jövünk ki. Eleinte fel nem fogjuk, hogy mi az. Végre aztán, mikor az egyik alagút fala végképp leveri a kéményünket – mely egy kályhacsőből áll – mindent megtudunk, annál is inkább, mert korábban begyújtottunk a kályhába.

Még mindig Márta esetéről beszélünk, aki eléggé megjárta. Már az indulás napján beleejtett egy csomag vattát a lavórba. Reggelre pedig a kézitáskája és egy kiló kockacukor addig táncolt kis asztalán, míg beletornászták magukat egy vödör vízbe. A cukor nagyobb részben felolvadt, ezért a táskájának tartalma vizes és ragacsos. Miután ez utóbbit kihalásztuk belőle, az artisták lovai boldog nyerítéssel fogadják tőlünk a vödörnyi szirupot.


Mindig nézzük a térképen, hogy hol járunk, de sajnos csak a nagyobb városok vannak feltüntetve.
Egyik szép nagy város Csehszlovákiában Brno, melyen keresztüljövünk. Busz, troli és villamos van. Nagyon tetszik a helység mindnyájunknak. Itt is nagyon barátságosak az emberek. Integetésünket szívesen fogadják.

A fiúk az estét nálunk töltik. Miután képtelenek vagyunk társasjátékot játszani, mert nem tudunk közös nevezőre jutni, hogy mit játszunk, megoszlik a társaság. Szópóker – kártya – és népdal-éneklő brigádokra oszlunk. Én persze ez utóbbinak a tagja vagyok. Lami gyönyörű, eddig nem hallott népdalokkal szórakoztat bennünket.

Ismét este lesz. A vonatunk nem akar megállni. Végre egy nagyobb állomáson mégis lélegzetet vesz, és táncosaink hazamennek. Kellemes, enyhe levegő van a kocsiban.
Marival az esti fényekben gyönyörködünk. Több folyó mellett haladunk el, mindegyikre ráfogjuk, hogy: - Ez az Elba.

Újra lefekszünk, kicsit félve az éjszakától. Most már ugyan nem fog talán potyogni semmi, de az erős rázástól aludni nehéz. Majdnem az egész éjszakát egy városban töltöttük.
Reggelre ébredve barátságtalannak találjuk az időt. Nem is kelek fel.

Fél óra múlva Németországban, Bad-Schanau-ban vagyunk.
Itt le kell szállnunk, és egyenként, névsorolvasással vesznek számba bennünket, így  elég sokat álldogálunk ezen az állomáson.
A körülöttünk veszteglő német katonákat cigarettával kínálom. Előbb nem akarják elfogadni, mondván, hogy szolgálatban vannak, de később mégiscsak rágyújtanak. Lassan megindul a társalgás.

Meglepődök saját magamon, nem reméltem, hogy ennyit fogok érteni és beszélni.
A kiejtésem elég tiszta lehet, mert minden szót értenek. Jutka nem nyugszik, hogy ő nem beszélhet, és kihozza a német társalgási szótárat. Sose tanult németül, a fonetikus kiejtést olvassa, de valami rettenetes magyarsággal. A németek egy szót sem értenek a szövegből, amit tudok, én javítok ki.

Lassan az összes katona körénk gyűlik, és jönnek az artisták közül is sokan, folyik az érdeklődés, mit lehet kapni, mi mennyibe kerül? Virágainak szétosztjuk a katonák között, cserébe lefényképeznek bennünket.

Elmeséljük a többieknek, hogy a mi kocsinkban milyen drága fűtőanyaggal fűtünk: ékköves aranygyűrűvel.
Mer’ az úgy volt, hogy Mari és Márta ma reggel korán kelvén, azzal lepték meg a társaságot, hogy befűtöttek. Lapát híján kézzel hordták fel a szenet, és dobálták két marokkal a kályhába. Mari elfelejtette, hogy lötyögött az ujján a gyűrű, és egyszer csak, mikor már javában égett a koksz, feljajdult:
- Jé, a gyűrűm! - hát az bizony a fűtőanyaggal együtt a kályhába került. Majd ha leég a tűz, kikotorjuk a hamuból.

Estére újabb csalódás éri szegény Marit. A gyűrű, amit aranynak hitt, nyomtalanul elolvadt.

2015. november 2., hétfő

Egy táncos naplója: Első

Az üveges tánc titka


Juvenalis már Krisztus után 100-ban megmondta: "Panem et circenses". Szabadon fordítva azt jelenti: kenyér és cirkusz kell a népnek.

Azt hisszük, évről évre változik a világ, generációs különbségekről beszélünk, sőt, harminc éves fejjel már a mai fiatalság hozzánk viszonyított deviáns viselkedésén sopánkodunk.
A gyors technikai fejlődés tagadhatatlan, de úgy tűnik, némely emberi tulajdonság szinte kőbe van vésve: enni és szórakozni kell.

Ma a cirkuszi játékokat gyűjtőszóval médiának nevezzük - sőt, a huszonegyedik század bravúrjaként (a gasztro-realityk megjelenésével) sikerült összevont fogalommá tenni a kettőt.

De ha visszalapozunk a történelemkönyvekben, ott is ugyanezt a sémát találjuk.
Alig nyilvánították ki hivatalosan a második világháború végét, a Fővárosi Nagycirkusz szinte azonnal, 1945 júliusában már megnyitotta kapuit. Kenyér nem volt, legalább cirkuszt adjanak az embereknek.


Tíz év alatt sok minden változott a politikában, a szórakoztatóiparban. Ingoványos talaj volt ez, tele változással, próbálkozásokkal. A régi hagyományokat nem tudták újjáéleszteni, az új irányzatok magvai pedig még nem vertek gyökeret.

A kettő közt lavírozva a cirkusz vezetősége úgy döntött: a német turnéra táncos számokkal bővíti a repertoárt. A tradíciókat igyekeztek ötvözni a revüvel - nem túl nagy sikerrel.

Néptánc, cigány tánc, műmagyar. Csinos nők, akik a produkciók között táblákat cipelnek körbe, mint a bokszmeccseken. A műsorigazgató elégedetten dőlt hátra, mikor megszületett a koncepció. Meghirdették a lehetőséget.

Erre jelentkezett az akkor 31 éves nagymamám. (Nevezzük innentől kezdve a keresztnevén, Etusnak, a történet szempontjából mégsem hívhatom ezt a szép, életerős fiatal nőt nagyinak.)

Viszonylag korán érkezett, de már akkor tele volt az előcsarnok. Profik és amatőrök, tehetségesek és dilettánsok egyaránt várakoztak. Kellett a munka, vonzotta őket a jó pénz. És a külföldre jutás esélye is igencsak nagy kincs volt akkoriban.
A táncosok dohányoztak, nevetgéltek, néhányan az ablak mellett gyakorolgattak.

Etus belépett, lerázta a havat a téli kabátjáról, kibújt belőle és egy székre terítette száradni. Megigazgatta a haját, és rögtön szóba elegyedett a többiekkel. Könnyen ment neki, hamar szót értett az emberekkel.

- Mit kellett táncolni? - kérdezgette a többieket, akik már túl voltak a bemutatkozáson.
- Üvegest.
A válasz meglepte. Hiába rendelkezett nagy gyakorlattal, üvegest még sosem próbált.

Nehéz tánc. Nagy egyensúlyérzék kell hozzá. Egyenes derék, egyenes tartás. A táncosok feje búbjára biggyesztett üveg nem eshet le pörgés-forgás közben.

Rettenetesen izgulni kezdett. Izzadt a tenyere, szédült, gyorsan kiment a mosdóba.
Miközben friss vizet locsolt az arcára a mellette sminkelő hölgy megszólította. Nyugtatni próbálta, ő már túl volt a nehezén.
- Vizezd be a hajadat. Ez a titka. Akkor nem csúszik le róla a palack.

Etusnak fényes, gesztenyebarna, gondosan ondoláltatott frizurája volt. Erős és tömör haja, a titkos rásegítéssel biztos fészket jelentett a csúszékony üvegnek.
Sikert aratott. Beválogatták.

És néhány hónappal később indult is a turné...

2015. október 29., csütörtök

Egy táncos naplója: Bevezető

Egyszer volt, hol nem volt...


Így kezdődnek a mesék, de így vagyunk az igaz történetekkel is. Bár régen volt, most is van, mert itt él bennünk, élesen, múlhatatlanul. Akkor is, ha az, aki hajdan szavakkal életre keltette a múltat, már maga is emlékezetté lett.

Ha visszagondolok a gyerekkoromra az érzékiség kellemes, puha felhője ölel körbe. Ízek, illatok és mesék közt nőttem fel, ez a három ma is eggyé olvad bennem.
Ízekről-illatokról történetek jutnak eszembe: így született meg ez a blog is: ahol elsősorban nem recepteket, hanem íz-élményeket, hangulatokat osztok meg.

És ezek az első emlékek hozzá kapcsolódnak...
Életem talán legmeghatározóbb női karaktere a nagymamám volt. Számomra az ő élete valódi kalandregény, tele bátorsággal, nagyszerűséggel, utazással, kihívással.
Kislányként minden olyan volt, mint Roberto Benigni Az élet szép című filmje - a kisfiú szemszögéből. Elvarázsolt világ, életre kelt álom: ahol egy vagány nő nekivágott az ismeretlennek és vicces történetekkel megrakott bőrönddel tért haza.

Felnőttként azonban már a másik oldalt is látom.
Azt, hogy milyen lehetett egy alig 16 éves butuska takarítólány gyerekeként a világra jönni, akit a gazdag úri fiú ejtett teherbe, de ballépését sosem vállalta fel. A nagypapa vette nevére - saját lányaként - az unokáját.
Milyen lehetett szoptatós anyaként végigrettegni egy pincében Budapest ostromát, ahol talán csak a síró, mellébe kapaszkodó gyerekei mentették meg őt az erőszaktól. Vagy nem, erről sosem szólt egyetlen mese sem...
És milyen kettéosztottságot érezhetett, mikor meghozta a döntést: fél évre az NDK-ba megy, hátra hagyva két, tíz év körüli gyerekét. Kellett a pénz, de kellett az újdonság, a kihívás is, hisz ez is ott volt a vérében.
Talán érthető módon jobban vágyott erre harmincegy évesen, mint a háború után alig éledező város szűkös körülményeire és a megromlott házasságára.

Az "Egy táncos naplója" bejegyzésekben ezt a történetet mesélem el. A lehető leghitelesebben: az ő kézzel írt naplóját másolva.

Azt hiszem, grafomán természetemet tőle örököltem. Meg az utazás szeretetét, a keménységét, a kritikusságát, az élet élvezetét, a kitartását és (bár ezt csak remélni tudom) a ritmusérzékemet. Meg talán azt a képességet, ahogy nyomokat tudott hagyni másokban. Hol ilyet, hol olyat, de olyan szenvedélyből fakadt, ami maradandóvá égett az emberek lelkében.

Hogy mi célból rögzítette olyan szorgalmasan a mindennapjait, nem tudom, de az esték azzal teltek, hogy mama a kislámpa fényénél ült, derekára kötött kardigánnal, cigarettázott és írogatott. "Dokumentált."

Talán azért, hogy most megoszthassam veletek.
Helyezkedjetek el kényelmesen. Például egy kényelmes fotelbe, terítsetek kockás plédat magatokra, hűvösek az esték... Utazni fogunk...


Almás pite édes illata töltötte be a konyhát.
Az almát a szomszéd fája alól gyűjtötte, apró volt, sérült, zöldessárga, mégis ebből sült a legfinomabb sütemény. A nyitott ajtón kifelé gomolygott a gőz, befelé a csípős, ősz végi levegő.
A levert térdű, fonott copfos kislány forró teát szorongatott a kezében, és a kályha mellé vackolta magát. Talán a kelleténél hangosabban vacogtatta a fogait, amíg tartott a szellőztetés.


Végre becsukódott az ajtó, a nagymama a hokedlin helyet foglalt, felkockázta a sütit, és a gyerek elé tolta.
- Mesélj valamit! – kérlelte a lányka.
- Mit meséljek, mit szeretnél?
- Hát, a cirkuszosat! – hangzott az örök válasz.


A cirkuszos nem található egyik illusztrált, keményfedeles mesekönyvben sem, mert igaz történet...

2015. október 23., péntek

Meghatározó kezdet

Születésünk pillanatában minden meg van írva a csillagokban. És ha ez a sors által kiszabott élet-elképzelés számunkra is megfelel, eszünk ágába sem jut reklamálni ellene.
Pontosan így éreztem én is: születésem napos, vasárnap délutánjától nyílegyenes út vezetett idáig…

Úgy tartják, a világba lépésünk első néhány benyomása a legmeghatározóbb; születésünk körülménye, az első levegővétel, az első anyai ölelés, és néha - mint nekem - az első kortynyi anyatej.
Nem a szokásos barackbefőtt- vagy húsleves íze áramlott belém édesanyámon keresztül, hanem valami pazar, fantasztikus ínyencség.

Rántott békacomb.
Petrezselymes morzsába hempergetve, citrommal megöntözve.

Természetesen nem emlékszem rá, de biztos vagyok benne, hogy abban a másodpercben lettem szerelmes az ételekbe.

És ez a szenvedélyes rajongásom viszonylag zsenge koromra a környezetem számára is nyilvánvalóvá vált.
Szüleim, mint a legtöbb szülő, szerették volna, ha én is kedvet kapok az általuk szeretett vagy hasznosnak vélt időtöltésekhez. Így beírattak táncra, teniszre, sakk- és ikebana-szakkörre.
De minden hiábavalónak bizonyult; tehetségem egyik tevékenységben sem csillant meg, ráadásul olthatatlan lelkesedést kizárólag az ételek felé tanúsítottam.

Az óvodai kézműves foglalkozásokon színes gyurmából kenyeret, sajtot, vajat és csigát formáztam, majd a vajat a csigára helyeztem, a csigát a kenyérszeletre, végül az egészet beborítottam gyurma-sajtszelettel.

Az általános iskolai rajzórákon, csendéletnek sültes tálakat, portrénak szendvicset falatozó embereket festettem.

Otthon, a tonnányi építőkockából konyhákat alkottam, ami igazán nagy leleményességre vallott, tekintve, hogy a legós doboz sokkal egyszerűbb szerelvényekhez való alkatrészeket rejtettek.

Míg más normális kislányok szívmintás, apró lakattal ellátott füzetben titkos naplót vezettek, én ugyanilyen szíves-lakatos füzetbe recepteket gyűjtöttem.

Kilencévesen sütöttem meg önállóan az első süteményemet, és onnantól kezdve az ünnepekre babák és pónik helyett tortaformákat kértem.

A gimnázium alatt a főzés már egyértelműen jobban érdekelt, mint a matek vagy a történelem. Ezt sajnos az osztályzataimon is megmutatkozott. Mikor egy rosszul sikerült dolgozat kapcsán arról győzködtem apámat, hogy irreális elvárás ennyi évszámot belezsúfolni egyetlen fejbe, ő lemondóan megjegyezte:
- Lányom, te kizárólag kaja-memóriával rendelkezel.

Tökéletesen igaza volt. Embereket és helyszíneket leginkább az ízek alapján azonosítottam: Kovácsék farmjára a házi kolbász, Márta nénire az almás pite miatt emlékeztem. A történelemkönyvek pedig legnagyobb bánatomra lakomák helyett csatákról és trónkövetelésekről szóltak…